Nehéz elkezdeni ezt az értékelést. Hogyan közelít meg az egyszeri blogger egy könyvet, ami az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy kedvenc lesz? Hogy kell saját példány, hogy ezerszer újra akarom még olvasni vagy néha csak bele-beleolvasgatni, szemezgetni, gyönyörködni, napoztatni a lelkem... Megpróbálom kicsit messzebbről, de végül nagyon közel fogok jutni.
Egy újabb utazó csodáról beszélünk, ami
@virezmának köszönhetően jutott el hozzám. Megintcsak előismeretek nélkül vágtam bele egy újabb kedves Vámosi-kolléga könyvébe, annyit tudtam róla, hogy nemrég hunyt el és nagyon sokan sirattátok Molyon...
A címet nem tudtam hová tenni még az utolsó oldal után sem, értem én, hogy ez egy mondat a regény közepéből, de nem öleli fel a történetet, azt a mélységet és rengeteg időt, amit tartalmaz a könyv. Aztán elolvastam a szerzővel készült interjút a
Kedves kollégákból, és azt mondtam, jó-jó, legyen, belenyugszom...
Két oldal sem kellett hozzá, már leesett az állam a szöveg szépségétől. Ez a szó szoros értelmében vett
szépirodalom. Néha azon kaptam magam, hogy a történet nem is annyira érdekel, mint az újabb hasonlatok, érzelmek, gyönyörű kifejezések, amik egymást érték... Egyébként is szeretem a családregényeket, a többszáz éven átívelő történeteket, sorsokat. Nem véletlen, hogy az Apák könyve is az egyik legnagyobb kedvencem és az egyik legfontosabb könyv számomra. Jó lenne a saját családom történetét is így elolvasni. Vagy megírni.
Ezen túl a
Milyen egy női mell? nagy része számomra igen kedves helyszíneken játszódik, konkrétan az otthonom pár kilométeres környezetében, illetve a legjobb barátnőm otthonának közelében. Sok kedves emlék fűz mindkettőhöz és mit nem adnék, ha bármelyiket is megnézhetném egy-kétszáz évvel ezelőtt...
Nagyon, nagyon szeretném, ha bármikor leemelhetném ezt a könyvet a polcról, mert hihetetlenül a szívemhez nőtt.
Értékelés: 5/5*
Idézetek (a szokásosnál kicsivel több, de nem bírtam kihagyni egyiket sem):
"A régi emberek a kutyák órájának hívták az éjszakának azt az idejét, amikor elfárad a test, a legmélyebben alszanak az őrök, s a csendet nem töri meg még az ágak roppanása, a madarak füttyögése sem. Ez a tolvajok és a búcsúzások ideje, szerelemnek, barátságnak és életnek egy ilyen órában kell véget érnie."
"Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és közöttünk. Az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé, újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amibe megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait. Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz."
"Megállt a ház udvarán, a füvön, a fák előtt, nézte az oszlopokat, a nyitott ablakokvan meg-meglibbenő függönyöket.
A bőrét átlangyosította a tavaszi napmeleg. Széttárta a karját és behunyta a szemét, így állt, hátravetett fejjel, hosszú percekig, s hagyta, hogy semmi, az égvilágon semmi se történjen."
"Ne igyekezzen, hanem csinálja. Ha valaki úgy viselkedik, s úgy néz magára, mint egy megszáradt krumplispogácsa, akkor másoktól is csak annyit várhat el. Érti? Igyon egy jó pesti kapucínert! Legyen ez az első leckéje, amit ebben a nagyvárosban megtanul."
"Liszi úgy érezte, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de, legalábbis ami az ennivalókat illeti, összevegyítik ízeiket is.
Például, mondta Anyának, a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, ez ellen nem lehet tenni, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is érződik rajta, és még csak azt se mondja, hogy ez rossz, csak hogy ott van az az íz, meg ott van mindenben a többi íz is, hogyan lehet ezt nem észrevenni."
"Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton."
"Ha a szívnek olyan sok kamrája van, akkor miért nincsen legalább egy ablaka."
"Ki tudhatja, miért van a világ úgy elrendezve, hogy a szeretethez és a szerelemhez kiismerhetetlen utak vezetnek, kevésnek mutatkozik az akarat és csalóka marad a szándék, már ha van egyáltalán, s még csak nem is a kitartás segít, nem azé, aki akar, s nem is azé, aki fut, sőt, éppen a kiszámíthatatlanság teszi, valahogy úgy kell összetapadniuk a hétköznapoknak, mint egy szerencsés kézzel megforgatott kaleidoszkóp üvegcserepeinek, amikor a színes darabocskák hirtelen olyan képet mutatnak, amilyet soha nem tudtak felvillantani annak előtte és vélhetően később se fognak megalkotni már, egy mozaikot, kék és vörös, ahol az apró részek is külön-külön értelmet nyernek, magyarázatot és igazolást a sok-sok sikertelen próbálkozásra, s hitelt az eljövendő napokra, s ezáltal már maguk is többek lesznek, mint üvegcserepek, többek, mint az egészet összetapasztó darabok, akár meg is semmisülhet akkor a papírhenger, hiszen ami volt, az nem veszhet el, nem tűnhet el nyomtalan, szétszóródhatnak a szilánkok, mint a jég, üvegcserepek hevernek a macskaköveken, összekeveredve a jégszilánkokkal, egyformán ragyog rajtuk a Nap."
"A víz fölött úgy lebegtek a sirályok, mintha ők állnának a levegőben és alattuk a folyó is; két oldalt pedig lassan, mégis megállíthatatlanul úsznának el a házak, a fák, az utcák elűszna az egész város."
"– Amikor megnézek egy felhőt, azt gondolom, létezik. Aztán esni kezd az eső, az utcán, a tócsákon bugyborékolnak a cseppek, a folyóban csobog a víz, és látom, hogy odafentről eltűnt a felhő. S most gondoljam azt, hogy nem létezik már?"
"Álmunkban Isten megforgat bennünket, mindent, ami rossz, kiszór mellénk az ágyra, lám csak, feketéllik a gyűrött lepedő."
"Vannak, akik szerint a világban a jó és a rossz összege változatlan, legfeljebb a köztük fennálló arány módosul, a ennek a fordítottja is igaz: ha valahol rosszat teszünk, azzal óhatatlanul kisebbítjük a jót, s ha bárhol is egy jó cselekedet megesik, úgy zsugorodni fog a világban tenyésző rossz."
