2016. november 29., kedd

Váróterem

Még kiscsikó voltam, mikor egy általam követett blog szerzője írt Gerlóczyról. Na jó, nem a Váróteremről, hanem az Igazolt hiányzásról, de én azt gondoltam, hogy na, nekem ettől a faszitól olvasni kell valamit, mert tutira imádni fogom.


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on


Mostanra jutottam el az első Gerlóczy-könyvemig. A Váróterem egy 161 oldalas regény, ami felbosszantott. Mert ~100 oldalt kellett végigkínlódnom-unnom-erőszakolnom azért, hogy olvashassak ~60 jót. Talán csak túl sokat vártam a régi blogszerző lány plusz nővérem jó véleménye miatt, nomeg évekig halogattam és vártam az élményt, de elsőre hatalmas csalódás volt nekem. Azért ha kihevertem, még biztos adok neki legalább egy esélyt.

Értékelés: 3/5 (az utolsó 60 oldal húzta fel kettőről háromra)

Idézetek: 
"Észrevettem, hogy léteznek időszakok, egymással versengő ciklusok, amikben mindig ugyanazok a véletlenszerűen összekapcsolódó érdektelen események ismétlődnek, mégpedig legtöbbször tavasszal. Van, amikor két héten keresztül, teljesen véletlenül minden áldott nap találkozom ugyanazzal az emberrel, és egyszer sem beszélünk három szónál többet. Ő mond kettőt, én egyet, és már megyek is tovább. Máskor egy héten többször is elkeveredek ugyanarra a környékre, ahol évente ha egyszer megfordulok."

"A szerelem az egyetlen hasznos és működő illúzió."

"Annyi mesekönyvet adtam el, hogy kétségbe vonom a népességfogyatkozást."

"…szépnek látni könnyű a világot, szarnak talán még könnyebb, de olyannak látni, amilyen valójában, az az igazi feladat."

2016. november 26., szombat

Hamvaimból

...és akkor most következzen egy nagyon pozitív olvasmányélmény, csak hogy meglegyen a kontraszt.

Tavasz óta olvasom nagyjából rendszeresen a wmn.hu-t. Ahogy rajtam kívül valószínűleg még sokan, onnan ismerem Szentesi Évát. A Szentesit. Azóta volt szerencsém élőben is látni, és megállapítani, hogy igen, ez az a nő, aki győzött. Aki túlélte. Kétszer. Valóságos csoda.



A Hamvaimból egy borzasztóan fontos könyv. Igen, tudom, ismerem az elméletet, miszerint ma már bármit el lehet adni, ha rák vagy holokauszt van benne. De vannak dolgok, amikről nem lehet eleget beszélni. Amikről mindig lehet újat mondani, amikről lehet még többet tanulni. És amikben valahogyan mindenki érintett. A rák is ilyen. Szentesi beleállt ebbe a történetbe. A rákedukációba. Boldog vagyok, hogy kapott lehetőséget számtalan helyen - magazinokban, interjúkban, tévében és saját könyvben - arra, hogy elmesélje a történetét, és felhívja a figyelmet a megelőzés és a rendszeres szűrés fontosságára. 

A könyvben fontos és súlyos dologról beszél. Hihetetlen mélységekről. És magasságokról is. Kapcsolatokról. Őszintén és önazonosan. 

Köszönöm, hogy ismerhetem az írásait. És köszönöm, hogy ennyi mindent tanított nekem. 

A dal, amit barátja, Mujahid Zoli írt Szentesinek:



Értékelés: 5/5

Idézetek:
"Korábban az egész harmadik emelet egyetlen lakás volt. Régi polgári lakás, nagy belmagassággal. Itt éltek a polgárok lassan, urasan, ahogyan ezt Márai könyveiből is tudhatjuk. Az a rész, ami az én albérletem volt, valaha cselédszoba lehetett. A fürdő ablaka egy félelmetes sikoltóba vezetett. Én neveztem így: sikoltó. Oda kiabálták be a cselédek a szerelmi bánatukat."

"A szerelmi bánatnál továbbra sincs rosszabb érzés. Übereli a rákot."

"Azért, mert kicsillagozzuk a bazmeget, attól az méh bazmeg."

Magyar pszicho

Megint egy azt-hittem-sosem-fejezem-be könyv. Több mint három évig tartott. Pedig nem rossz, csak szimplán nem kötött le, és mindig elcsábított valami más. Csak azért erőszakoltam rá magamra idén ősszel, hogy megszabaduljak plusz egy aktuális olvasmánytól, ami évek óta nyomja a vállam. Dehát a kihívás az kihívás, nemde? Tisza Kata pedig egy a Kedves kollégák közül. 

A Magyar pszicho egy Erdélyből Magyarországra költözött lányról szól, aki nagyon keresi magát, halmozottan hátrányos helyzetben. Először is sehol sincs már otthon. Erdélyben ő a lány, aki feladta, és elment, Magyarországon ő az erdélyi lány. Ezenkívül nemcsak hogy túl van egy fájdalmas szakításon, de még művész is. Most mondjátok meg.


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

Az írónő maga is Marosvásárhelyről származik, mégsem éreztem azt, hogy érti a főszereplőjét. Néha nagyon mély és nagyon betaláló gondolatokat ír le, máskor meg olyan, mintha írt volna egy regényt csak azért, hogy valakivel kimondassa az eszméit, a gondolatait, a megítéléseit. Arról nem is beszélve, mikor a főszereplő Tisza Kata-novellát olvas, és ha jól emlékszem, még le is szólja... Na, az már too much volt nekem. 

Nem tudom, a többi könyve is ilyen-e a szerzőnek, de egyelőre nem érzem a késztetést, hogy kiderítsem magamnak... Odáig még nem jutottam, hogy elolvassam a kapcsolódó interjút a Vámos-kötetben, abban reménykedem, hogy legalább az egy kicsit szimpatikusabbá teszi majd. 

Értékelés: 2/5

Idézetek: 
"Eszeveszettül nehéz szembenézni azzal, hogy a te érzelmi igényszinted deviáns a többségéhez képest. Az összes növényed elpusztul, mert agyonöntözöd."

"Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra."




2016. november 6., vasárnap

A 22-es csapdája

A 22-es csapdája egy olyan könyv, amit több okból sem fogok soha elfelejteni. Kezdve például azzal, hogy cca. 3 év alatt sikerült végigolvasnom... :) Ez alatt többször is nekifutottam, többször is félbehagytam vagy sokhónapos szüneteket tartottam. Pedig az első mondattól az utolsóig zseniális és nagyon szerettem. 

Eleinte kicsit féltem a háborús témától, hogy nem tudok majd vele mit kezdeni, nem fog lekötni, de ezzel nem sem volt probléma. Amellett, hogy rengeteget nevettem rajta, folyamatosan csapkodtam a homlokom az emberi hülyeség, a sumákolások, a kiforgatott karakterek és a mérhetetlen demagógia miatt. Borzasztó jól klappol a történet a stílussal és a szerkesztéssel. Azt éreztem, amit minden nagyon jó könyvnél szoktam: hogy lehet ezt így összerakni, így megírni? Csak reménykedem benne, hogy egyszer ezredilyen jól sikerül valamit megfogalmaznom... mindenesetre már beszereztem tőle egy másik könyvet is, kíváncsi vagyok hogyan folytatta ez után.


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

A 'Great American Novel' kategóriából ez volt az első olyan olvasmányom, amit én is szívesen könyvelnék el a great novelemnek Amerika helyében. El sem tudom képzelni, mekkora meglepetést okozott ezzel a regénnyel Heller elsőkötetes szerzőként 1961-ben...

Értékelés: 5/5

Idézetek (jó sok:)):

"Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt."

"A virsli, a Brooklyn-híd. Anyuka hamuban sült pogácsája. Ez az, amiért mindenki harcol. De ki harcol a rendes emberekért?" 

"– Katonák – kezdte Cargill ezredes Yossarian századában, gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, amelynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak el ezen."

"Yossarian első osztályú bombázótiszt volt, akit visszaminősítettek, mert már rég nem érdekelte, hogy eltalálja-e azt a nyavalyás célt, vagy sem. Elhatározta hogy örökké fog élni, vagy belehal a próbálkozásba, és számára a bevetésnek egyetlen célja volt csak, éspedig az, hogy élve térjen vissza."

"Tudod te, mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik? – ismételte Dunbar Clevingernek. – Ennyit. – Pattintott az ujjával. – Alig egy másodperce, hogy beléptél az egyetem kapuján, a tüdőd tele friss levegővel. Mi vagy most? Vén ember. 
– Vén ember? – kérdezte Clevinger meglepetten. – Mit beszélsz? 
– Vén ember. 
– Nem vagyok vén ember. 
– Minden egyes bevetésnél milliméterekre vagy a haláltól. Hát lehetsz ennél vénebb a te korodban? Azelőtt fél perccel léptél be a gimnáziumba. És egy kikapcsolt melltartó annyira volt tőled, mint a Paradicsomba jutás reménye. Csak egy másodperc ötödével azelőtt kölyök voltál, tízhetes vakáción, ami százezer évig tartott, és mégis túl hamar ért véget. Zapp! Ilyen gyorsan rakétáznak el. Mi a fenével, ha nem ilyesmivel akarod az időt lassítani? – Dunbar már-már dühös volt, amikor befejezte. 
– Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Clevinger megadó hangon. – Lehet, hogy egy hosszú életet tényleg sok kellemetlen körülménnyel kell megtölteni, ha azt akarjuk, hogy hosszúnak látsszon. De ha így van, kinek kell? 
– Nekem – mondta neki Dunbar 
– Miért? – kérdezte Clevinger. 
– Tudsz jobbat?"

"Vannak, akik középszerűnek születnek, vannak, akik elérik a középszerűséget, és vannak, akik nyögnek a középszerűség lármájában."

"– Csakugyan arra gondol, hogy kimegy a frontra? – kérdezte Wintergreen exőrv. 
– Frontra? – Cargill ezredes visszahőkölt. – Á, dehogy, maga teljesen félreértett engem. Persze hogy nem gondoltam arra, hogy a tulajdonképpeni frontra kimenjek, mert az én képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek. Jómagam is leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni. 
– Jómaga is leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom..."

"Aki már meghalt, annak édes mindegy, hogy ki nyeri meg a háborút."

"A citromszínű bugyit viselő szobalány a harmincas éveit taposta, vidám volt, kövér és engedékeny, puha combjait és rengő farát citromszínű bugyiban hordta, amit akárkinek letolt, aki erre fölszólította. Nyílt, széles arca volt, és ő volt a legerkölcsösebb élő asszony a föld kerekén: mindenkinek lefeküdt, fajra, vallásra, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül, nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát, nem vesztegetve fölöslegesen még azt a pillanatot sem, ami abban a pillanatban, amikor megragadták, arra kellett volna, hogy félretegye a seprűt, a rongyot vagy a portörlőt. Varázsa megközelíthetőségében gyökerezett, mint a Mount Everest, ott állt, és a férfiak, ha rájuk jött, mindig a tetejébe másztak."

"Csodálatos volt. Rájött, hogy szinte bukfenc nélkül lehet beállítani a bűnt erénynek, a rágalmat igazságnak, a tehetetlenséget önmegtartóztatásnak, a pökhendiséget alázatnak, a kizsákmányolást emberségnek, a tolvajlást becsületnek, a gyalázkodást bölcsességnek, az erőszakot hazaszeretetnek, a kegyetlenkedést igazságszolgáltatásnak. Bárki megteheti: nem kell hozzá nagy ész. Csak jellemtelenség."

"Micsoda tetves világ ez! Yossarian eltűnődött, hogy vajon mennyien nyomorognak ezen az éjszakán, még az ő virágzó hazájában is, hányan laknak putriban, hány férj részeg, hány feleséget vernek, hány gyereket szidnak, kínoznak, dobnak utcára. Hány család éhezik olyan ételre, amit nem tud megfizetni? Hány szív szakadt meg? Hány öngyilkosságot követnek el ugyanezen az éjszakán, hányan őrülnek meg? Hány svábbogár és háziúr diadalmaskodik? Hány győztes lesz vesztes, ha jobban megnézzük, hány siker bukás, hány gazdag szegény? Hány nagymenő lesz kismuki? Hány boldog befejezés boldogtalan befejezés? Hány becsületes emberből lesz hazug ember, hány bátorból gyáva, hány hűségesből áruló, hány felmagasztaltból lealjasult, hány bizalmi poszton tündöklő elöljáró adja el a lelkét a hátsó ajtónál olcsó pénzért, és hánynak nem is volt lelke soha? Hány tiszta, egyenes útból lesz piszkos, görbe útvesztő? Hány jó családból rossz család, hány jó emberből rossz ember? Ha minden összeadást és kivonást elvégzünk, nem is marad más, csak a gyerekek, Albert Einstein és talán egy vén hegedűs vagy szobrász valahol a világban."

"– Azt hiszem, szeretnék úgy élni, minta növények, mert akkor nem kellene állandóan fontos dolgokban döntenem. 
– Milyen növény lenne legszívesebben, Danby? 
– Uborka vagy karalábé."

Fecskék és Fruskák

Sose vegyétek készpénznek, ha azt ígérem, hogy hamarosan beérem magam a blogposztokkal, mert olyankor mindig eltűnök... :) Nem direkt, eskü...

De most megpróbálok visszatérni, mégpedig egy nyúlfarknyi véleménnyel a Fecskék és Fruskákról Arthur Ransome-tól. A könyvet @Wish-től kaptam kölcsön egy NemJAK-alkalomra, amire természetesen nem olvastam el... :D De utólag igen, és nem bántam meg.


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

Sokaktól hallottam, hogy gyerekkori kedvencük volt a regény. Nekem sajnos anno kimaradt, pedig biztosan szerettem volna. Szerintem jobban, mint most. Így félfelnőtt fejjel voltak benne részek, amik untattak, de mikor még én is bunkerépítő-kalandozó-banditakutató padlócirkáló voltam, biztos le lettem volna nyűgözve. Mit nem adtam volna egy ilyen kalandért a nővéremmel és az unokanővéremmel... 

Az én értékelésem 4/5, de érdekel a folytatás és biztosan meg fogom venni a gyerekeimnek. :)


2016. szeptember 18., vasárnap

Milyen egy női mell?

Nehéz elkezdeni ezt az értékelést. Hogyan közelít meg az egyszeri blogger egy könyvet, ami az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy kedvenc lesz? Hogy kell saját példány, hogy ezerszer újra akarom még olvasni vagy néha csak bele-beleolvasgatni, szemezgetni, gyönyörködni, napoztatni a lelkem... Megpróbálom kicsit messzebbről, de végül nagyon közel fogok jutni.

Egy újabb utazó csodáról beszélünk, ami @virezmának köszönhetően jutott el hozzám. Megintcsak előismeretek nélkül vágtam bele egy újabb kedves Vámosi-kolléga könyvébe, annyit tudtam róla, hogy nemrég hunyt el és nagyon sokan sirattátok Molyon...



A címet nem tudtam hová tenni még az utolsó oldal után sem, értem én, hogy ez egy mondat a regény közepéből, de nem öleli fel a történetet, azt a mélységet és rengeteg időt, amit tartalmaz a könyv. Aztán elolvastam a szerzővel készült interjút a Kedves kollégákból, és azt mondtam, jó-jó, legyen, belenyugszom...

Két oldal sem kellett hozzá, már leesett az állam a szöveg szépségétől. Ez a szó szoros értelmében vett szépirodalom. Néha azon kaptam magam, hogy a történet nem is annyira érdekel, mint az újabb hasonlatok, érzelmek, gyönyörű kifejezések, amik egymást érték... Egyébként is szeretem a családregényeket, a többszáz éven átívelő történeteket, sorsokat. Nem véletlen, hogy az Apák könyve is az egyik legnagyobb kedvencem és az egyik legfontosabb könyv számomra. Jó lenne a saját családom történetét is így elolvasni. Vagy megírni.

Ezen túl a Milyen egy női mell? nagy része számomra igen kedves helyszíneken játszódik, konkrétan az otthonom pár kilométeres környezetében, illetve a legjobb barátnőm otthonának közelében. Sok kedves emlék fűz mindkettőhöz és mit nem adnék, ha bármelyiket is megnézhetném egy-kétszáz évvel ezelőtt...

Nagyon, nagyon szeretném, ha bármikor leemelhetném ezt a könyvet a polcról, mert hihetetlenül a szívemhez nőtt.

Értékelés: 5/5*

Idézetek (a szokásosnál kicsivel több, de nem bírtam kihagyni egyiket sem):
"A régi emberek a kutyák órájának hívták az éjszakának azt az idejét, amikor elfárad a test, a legmélyebben alszanak az őrök, s a csendet nem töri meg még az ágak roppanása, a madarak füttyögése sem. Ez a tolvajok és a búcsúzások ideje, szerelemnek, barátságnak és életnek egy ilyen órában kell véget érnie."

"Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és közöttünk. Az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé, újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amibe megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait. Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz."

"Megállt a ház udvarán, a füvön, a fák előtt, nézte az oszlopokat, a nyitott ablakokvan meg-meglibbenő függönyöket. 
    A bőrét átlangyosította a tavaszi napmeleg. Széttárta a karját és behunyta a szemét, így állt, hátravetett fejjel, hosszú percekig, s hagyta, hogy semmi, az égvilágon semmi se történjen."

"Ne igyekezzen, hanem csinálja. Ha valaki úgy viselkedik, s úgy néz magára, mint egy megszáradt krumplispogácsa, akkor másoktól is csak annyit várhat el. Érti? Igyon egy jó pesti kapucínert! Legyen ez az első leckéje, amit ebben a nagyvárosban megtanul."

"Liszi úgy érezte, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de, legalábbis ami az ennivalókat illeti, összevegyítik ízeiket is. 
    Például, mondta Anyának, a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, ez ellen nem lehet tenni, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is érződik rajta, és még csak azt se mondja, hogy ez rossz, csak hogy ott van az az íz, meg ott van mindenben a többi íz is, hogyan lehet ezt nem észrevenni."

"Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton."

"Ha a szívnek olyan sok kamrája van, akkor miért nincsen legalább egy ablaka."

"Ki tudhatja, miért van a világ úgy elrendezve, hogy a szeretethez és a szerelemhez kiismerhetetlen utak vezetnek, kevésnek mutatkozik az akarat és csalóka marad a szándék, már ha van egyáltalán, s még csak nem is a kitartás segít, nem azé, aki akar, s nem is azé, aki fut, sőt, éppen a kiszámíthatatlanság teszi, valahogy úgy kell összetapadniuk a hétköznapoknak, mint egy szerencsés kézzel megforgatott kaleidoszkóp üvegcserepeinek, amikor a színes darabocskák hirtelen olyan képet mutatnak, amilyet soha nem tudtak felvillantani annak előtte és vélhetően később se fognak megalkotni már, egy mozaikot, kék és vörös, ahol az apró részek is külön-külön értelmet nyernek, magyarázatot és igazolást a sok-sok sikertelen próbálkozásra, s hitelt az eljövendő napokra, s ezáltal már maguk is többek lesznek, mint üvegcserepek, többek, mint az egészet összetapasztó darabok, akár meg is semmisülhet akkor a papírhenger, hiszen ami volt, az nem veszhet el, nem tűnhet el nyomtalan, szétszóródhatnak a szilánkok, mint a jég, üvegcserepek hevernek a macskaköveken, összekeveredve a jégszilánkokkal, egyformán ragyog rajtuk a Nap."

"A víz fölött úgy lebegtek a sirályok, mintha ők állnának a levegőben és alattuk a folyó is; két oldalt pedig lassan, mégis megállíthatatlanul úsznának el a házak, a fák, az utcák elűszna az egész város."

"– Amikor megnézek egy felhőt, azt gondolom, létezik. Aztán esni kezd az eső, az utcán, a tócsákon bugyborékolnak a cseppek, a folyóban csobog a víz, és látom, hogy odafentről eltűnt a felhő. S most gondoljam azt, hogy nem létezik már?"

"Álmunkban Isten megforgat bennünket, mindent, ami rossz, kiszór mellénk az ágyra, lám csak, feketéllik a gyűrött lepedő."

"Vannak, akik szerint a világban a jó és a rossz összege változatlan, legfeljebb a köztük fennálló arány módosul, a ennek a fordítottja is igaz: ha valahol rosszat teszünk, azzal óhatatlanul kisebbítjük a jót, s ha bárhol is egy jó cselekedet megesik, úgy zsugorodni fog a világban tenyésző rossz."

Ha maradnék

Sajnos újfent beleestem abba a hibába, hogy nem jegyeztem fel a gondolataimat azonnal, ahogy letettem a könyvet. Tudom, hogy erősen hatott rám a Ha maradnék, de már elég messze van az élmény és volt azóta sok másik, így nem tudom annyira átadni, mitől jó ez a regény. 

Egy újabb utazókönyvről beszélünk - az elmúlt időben kicsit rájukfüggtem, de már próbálom visszafogni magam... :) Néhány nap alatt felfaltam, nem bírtam abbahagyni és a könyv nagy részét végigbőgtem. Megintcsak egy olyan főhősbe sikerült belebotlani, aki akár én is lehettem volna néhány évvel ezelőtt, kisebb változtatásokkal. De összességében - és főleg lelkivilágban - igen közel álltam egykor Miához. 


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

[vigyázat, spoiler!]
Egyáltalán nem néztem utána a sztorinak, mielőtt elkezdtem, nem tudtam, mit várjak. És ez egy szemét könyv. Körülbelül 10 oldal alatt szeretteti meg veled az összes addig említett szereplőt, aztán egy oldalon belül elvesz majdnem mindenkit. Onnantól egy tehetetlen, sebesült testbe zárva, Mia szemével látjuk az eseményeket, az ő gondolatait olvashatjuk. Elég hosszú időbe telik, mire rájön, hogy rajta áll a választás, él-e vagy hal. A családjával marad az örök életben vagy visszatér a szerelméhez és a barátokhoz, és megpróbálja a legtöbbet kihozni mindabból az életből, ami számára maradt.

Önkéntelenül is azon gondolkoztam el, én hogyan kezelnék egy ilyen helyzetet. Azt hiszem, az életet választanám. Volt egy-két olyan élményem, ami megtanított értékelni az életemet és ragaszkodni hozzá, kapaszkodni belé mindenáron. Ez nem jelenti azt, hogy nem inognék meg, de a végén szerintem ebben is hasonlítanék Miára.
[spoiler vége:)]

Aki még nem olvasta a könyvet: sajnálom, hogy nem sikerült spoiler nélkül megírnom ezt a posztot, de higgyétek el, érdemes kézbevenni! És a folytatás is kívánságlistás lett.

Értékelés: 4/5

Idézetek:

"Ami azt illeti, nyugalmat találok az újszülöttek sírásában. Jó tudni, hogy ennyi küzdeni akarással jövünk a világra."

"Nem kellene ilyesmivel törődnöm. Nem kellene ennyire erőlködnöm. Most először értem meg, hogy meghalni könnyű. Élni nehéz."


2016. szeptember 11., vasárnap

Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Alessandro D'Avenia könyvére először @petibácsi értékelése hívta fel a figyelmem, azóta volt a várólistámon. Aztán - ahogy az lenni szokott - szembejött egy utazókönyv, amire egyből lecsaptam. :) Nem bántam meg.

A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér először élvezhető, de bugyuta kamaszregénynek tűnt, ami "egynek jó". Aztán kaptam tőle egy jókora pofont, és elkezdtem komolyan venni. Már amennyire kell egy ilyen könyvet, ugye. Olyan kamaszosan. 


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

Elég jól tudtam azonosulni a főszereplő sráccal, Leóval. Néha ugyan az agyamra ment, de egyébként én is zeneimádó, zűrös kamasz voltam, azzal a különbséggel, hogy sosem voltam a "minden felnőtt és tanár hülye, már csak azért is, mert felnőtt és/vagy tanár"-elv híve. Viszont néha a saját agyamra is mentem a hülyeségeimmel. 

A végkifejletet viszonylag hamar kikövetkeztettem, de ez nem változtatott azon, hogy végig élveztem az olvasást. Érdekes sztori, szerethető karakterek, életszerű szituációk... összességében rendben van a könyv. Nem kizárt, hogy újra fogom olvasni, ha megint szembejön valahol. 

Értékelés: 4/5

Idézetek: 

"A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól, amitől egyébként nem félnél."

"Ha elveszed az emberektől az álmaikat, rabszolgákká válnak."

"Batmannek mindig igaza van."

"Merőn, mozdulatlanul, figyelmesen nézem őt, és azon töprengek, vajon miért egyformák a fájdalom és az öröm könnyei."

"...ha tizenöt különböző szavam volna ár, hogy szeretlek, mint az eszkimóknak a hóra, rád mindegyiket használnám."

"A költészet tisztára fölösleges, csak ürügy rá, hogy szerelembe essünk."

"Hogy lesz az emberből apa? El kell hozzá olvasni egy csomó könyvet, csinálni legalább egy gyereket, és majdnem olyan erősnek lenni, mint Isten."

verseskötetek

Az elmúlt pár hónapban három verseskötetet is olvastam, ezekről az élményeimet most egy posztban foglalom össze. 

@Izoldától kaptam kölcsön a könyvet, a Kedves kollégák-kihíváshoz szükséges rosszként. :D Előre figyelmeztetett, hogy az élvezhetetlen kategóriába tartozik, de mégis rászántam 2-3 napi metrózási időt, hogy átrágjam magam rajta. Nem tudok pontosabban fogalmazni róla, mint ahogy @Izolda tette: "Egyetlen pozitivumot tudok mondani: jó a címe. 
Lila, rossz értelemben bölcsész, szétszabdalt összevisszaság; hangzatos, de épp ezért semmitmondó. Egy fél szóra sem emlékszem egyik versből sem… Pedig végigolvastam. 
Biztos érti a szerző, amit irt, és biztos művészi meg ilyenek, de rajta kivül másnak nem hiszem, hogy értelmezhető." És muszáj hozzátennem azt is, amit csak egymás közt, szóban beszéltünk meg: a Vámos-interjút hozzáolvasva összezavarja a képet, hogy a szerző egy érdekes és szimpatikus karakter. Nem is értem. :D


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

A második kötet A nő meg a férfi volt Szabó T. Annától, Lackfi Jánostól és másoktól. Volt benne egy-két jó vers, de egyik sem vett le igazából a lábamról. Nem is nagyon emlékszem konkrét darabra belőle és - a sokáig halogatott posztírás hátránya - nem is tudok most még egyszer belepillantani emlékeztetőül, mert már továbbutaztattam. Egyszer érdemes elolvasni, de ez minden.

A harmadik könyvet viszont nagyon szerettem. Röhrig Gézával a nagy Saul fia-hype után nem sokkal olvastam egy Nők Lapja-interjút (én ♥ Szegő András), és rögtön borzasztó szimpatikus lett, nem mellesleg pedig érdekes embernek is tűnt. Egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom a frissen megjelent verseskötetét. Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit. Már a cím is csodálatos. Felnézek azokra, akik tudnak ilyen címeket adni, mert ez nekem mindig szörnyű kihívás volt. 
A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on
A beltartalom igen megosztó, ahogy a molyos értékeléseket néztem - megértem, miért. Személy szerint zseniálisnak tartom, de nem tudom cáfolni, hogy helyenként gyomorforgató, szabadszájú. Viszont ettől lesz autentikus. Ha megnézzük, honnan jött Röhrig és miket élt át, szerintem ez az a stílus, amivel a legjobban le tudja írni mindazt, ami benne van. Erről a Billy Elliot jutott eszembe, amit nemrég kétszer is megnéztem az Operában: néha borzasztóan káromkodnak benne, a gyerekek is. De szerintetek hogy beszéltek a '80-as évekbeli angol bányászsztrájk idején a melós családok sarjai? Igen, valószínűleg pont így. Visszatérve a Röhrig-kötetre: az a könyv erőssége, ami egyben a gyengesége. Nyers és helyenként fájó. És ez így van rendjén.

Idézetek a Röhrig-kötetből:

itt

gyökérrel az égnek 
ültették e fát 
megeredt s még 
gyümölcsöt is ád

kisebb satnyább 
ám aki ültette 
itt mindig megáll 
gyönyörködni benne


nekrológ (részlet)

'hete már hogy kifordul a számból a víz is
haldoklom' nézett rám az intenzíven

'francnak égetted a két végén'
'sötét volt' hörögte


de profundis 
(részlet)

tetszhalott 
ha fölriad koporsójában 
s üvölt maga sem hiszi hogy hallják

hat láb vastag tömés alól üvölt 
fent zümmög a béke 
jól szigetel a föld

így ordít bennem is hiányod a makacs 
nem érzem 
nem tudom 
de vagy te vagy

lángját behúzza 
elnyel a sötét 
nincs füstszag 
a gyertyám tehát ég 
ujjongok 
tán elhamarkodottan 
a tűz is csak tetszhalott a kanócban

2016. augusztus 20., szombat

A két Lotti

Viszonylag sok könyv fut át pillanatok alatt az agyamon, ha megkérdezik, melyik a kedvencem. Ha viszont egyetlen egyet kell mondani, A két Lottit szoktam. Az otthon látott példán túl ennek a könyvnek és a negyedikes magyartanítónénimnek köszönhetem azt, hogy beleszerettem az irodalomba. Ez volt az első olyan regény, amit nem bírtam letenni. Az első olyan, amit amint befejeztem, kezdtem elölről. Ez volt az első kedvenc könyvem. Enélkül a többit talán sosem olvastam volna el.


A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on

A NemJAK könyvklubnak köszönhetően újra elővettem a nagymamámtól kapott, sárga, pöttyös borítós könyvet. Ugyanúgy élveztem, mint a korábbi, körülbelül tucatnyi olvasás során. Az elmúlt tíz évben nemigen forgattam, így viszont voltak részek, amik már nem annyira rémlettek. De ennek még örültem is kicsit, jó volt újra újdonságként megélni ezt a rövidke, de elbűvölően szerethető történetet. 

Másrészről azért vannak olyan mélységek a regény szövegében, amihez fel kell nőni. Gyerekként nem gondolkoztam annyit a szülők indítékain, érzésein és eszembe sem jutott ítélkezni a döntéseik felett. Akkor például még azt sem tudtam, milyen féltékeny nőnek lenni. Amik tíz éve még töltelékszövegnek tűntek és csak átfutottam rajtuk, most már a könyv legmegragadóbb momentumaivá váltak. Egészen öregnek érzem magam ettől... :) 



A photo posted by Cöni (@aszpirinmano) on


(Egyébként meg mindig szerettem volna egy ikertestvért.)


Értékelés: 5/5 (természetesen)

Idézetek: 
"Ám a főzés sajátos dolog. Az elszántság ahhoz elég tán, hogy az ember levesse magát egy 
magas toronyból. De húslevest főzni metélttel, ahhoz több kell."

"– A helyzet nem mentes némi csiklandósságtól, ugyebár? Az egyik lakásban ül egy nő, akivel már, a másikban egy, akivel még nem vagy összeházasodva!
A férfi dühbe gurul.
- Egész csomó lakásban ülnek olyan nők, akikkel még nem vagyok összeházasodva!