Még kiscsikó voltam, mikor egy általam követett blog szerzője írt Gerlóczyról. Na jó, nem a Váróteremről, hanem az Igazolt hiányzásról, de én azt gondoltam, hogy na, nekem ettől a faszitól olvasni kell valamit, mert tutira imádni fogom.
A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on
Mostanra jutottam el az első Gerlóczy-könyvemig. A Váróterem egy 161 oldalas regény, ami felbosszantott. Mert ~100 oldalt kellett végigkínlódnom-unnom-erőszakolnom azért, hogy olvashassak ~60 jót. Talán csak túl sokat vártam a régi blogszerző lány plusz nővérem jó véleménye miatt, nomeg évekig halogattam és vártam az élményt, de elsőre hatalmas csalódás volt nekem. Azért ha kihevertem, még biztos adok neki legalább egy esélyt.
Értékelés: 3/5 (az utolsó 60 oldal húzta fel kettőről háromra)
Idézetek:
"Észrevettem, hogy léteznek időszakok, egymással versengő ciklusok, amikben mindig ugyanazok a véletlenszerűen összekapcsolódó érdektelen események ismétlődnek, mégpedig legtöbbször tavasszal. Van, amikor két héten keresztül, teljesen véletlenül minden áldott nap találkozom ugyanazzal az emberrel, és egyszer sem beszélünk három szónál többet. Ő mond kettőt, én egyet, és már megyek is tovább. Máskor egy héten többször is elkeveredek ugyanarra a környékre, ahol évente ha egyszer megfordulok."
"A szerelem az egyetlen hasznos és működő illúzió."
"Annyi mesekönyvet adtam el, hogy kétségbe vonom a népességfogyatkozást."
"…szépnek látni könnyű a világot, szarnak talán még könnyebb, de olyannak látni, amilyen valójában, az az igazi feladat."
...és akkor most következzen egy nagyon pozitív olvasmányélmény, csak hogy meglegyen a kontraszt.
Tavasz óta olvasom nagyjából rendszeresen a wmn.hu-t. Ahogy rajtam kívül valószínűleg még sokan, onnan ismerem Szentesi Évát. A Szentesit. Azóta volt szerencsém élőben is látni, és megállapítani, hogy igen, ez az a nő, aki győzött. Aki túlélte. Kétszer. Valóságos csoda.
A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on
A Hamvaimból egy borzasztóan fontos könyv. Igen, tudom, ismerem az elméletet, miszerint ma már bármit el lehet adni, ha rák vagy holokauszt van benne. De vannak dolgok, amikről nem lehet eleget beszélni. Amikről mindig lehet újat mondani, amikről lehet még többet tanulni. És amikben valahogyan mindenki érintett. A rák is ilyen. Szentesi beleállt ebbe a történetbe. A rákedukációba. Boldog vagyok, hogy kapott lehetőséget számtalan helyen - magazinokban, interjúkban, tévében és saját könyvben - arra, hogy elmesélje a történetét, és felhívja a figyelmet a megelőzés és a rendszeres szűrés fontosságára.
A könyvben fontos és súlyos dologról beszél. Hihetetlen mélységekről. És magasságokról is. Kapcsolatokról. Őszintén és önazonosan.
Köszönöm, hogy ismerhetem az írásait. És köszönöm, hogy ennyi mindent tanított nekem.
A dal, amit barátja, Mujahid Zoli írt Szentesinek:
Értékelés: 5/5
Idézetek:
"Korábban az egész harmadik emelet egyetlen lakás volt. Régi polgári lakás, nagy belmagassággal. Itt éltek a polgárok lassan, urasan, ahogyan ezt Márai könyveiből is tudhatjuk. Az a rész, ami az én albérletem volt, valaha cselédszoba lehetett. A fürdő ablaka egy félelmetes sikoltóba vezetett. Én neveztem így: sikoltó. Oda kiabálták be a cselédek a szerelmi bánatukat."
"A szerelmi bánatnál továbbra sincs rosszabb érzés. Übereli a rákot."
"Azért, mert kicsillagozzuk a bazmeget, attól az méh bazmeg."
Megint egy azt-hittem-sosem-fejezem-be könyv. Több mint három évig tartott. Pedig nem rossz, csak szimplán nem kötött le, és mindig elcsábított valami más. Csak azért erőszakoltam rá magamra idén ősszel, hogy megszabaduljak plusz egy aktuális olvasmánytól, ami évek óta nyomja a vállam. Dehát a kihívás az kihívás, nemde? Tisza Kata pedig egy a Kedves kollégák közül.
A Magyar pszicho egy Erdélyből Magyarországra költözött lányról szól, aki nagyon keresi magát, halmozottan hátrányos helyzetben. Először is sehol sincs már otthon. Erdélyben ő a lány, aki feladta, és elment, Magyarországon ő az erdélyi lány. Ezenkívül nemcsak hogy túl van egy fájdalmas szakításon, de még művész is. Most mondjátok meg.
A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on
Az írónő maga is Marosvásárhelyről származik, mégsem éreztem azt, hogy érti a főszereplőjét. Néha nagyon mély és nagyon betaláló gondolatokat ír le, máskor meg olyan, mintha írt volna egy regényt csak azért, hogy valakivel kimondassa az eszméit, a gondolatait, a megítéléseit. Arról nem is beszélve, mikor a főszereplő Tisza Kata-novellát olvas, és ha jól emlékszem, még le is szólja... Na, az már too much volt nekem.
Nem tudom, a többi könyve is ilyen-e a szerzőnek, de egyelőre nem érzem a késztetést, hogy kiderítsem magamnak... Odáig még nem jutottam, hogy elolvassam a kapcsolódó interjút a Vámos-kötetben, abban reménykedem, hogy legalább az egy kicsit szimpatikusabbá teszi majd.
Értékelés: 2/5
Idézetek:
"Eszeveszettül nehéz szembenézni azzal, hogy a te érzelmi igényszinted deviáns a többségéhez képest. Az összes növényed elpusztul, mert agyonöntözöd."
"Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra."
A 22-es csapdája egy olyan könyv, amit több okból sem fogok soha elfelejteni. Kezdve például azzal, hogy cca. 3 év alatt sikerült végigolvasnom... :) Ez alatt többször is nekifutottam, többször is félbehagytam vagy sokhónapos szüneteket tartottam. Pedig az első mondattól az utolsóig zseniális és nagyon szerettem.
Eleinte kicsit féltem a háborús témától, hogy nem tudok majd vele mit kezdeni, nem fog lekötni, de ezzel nem sem volt probléma. Amellett, hogy rengeteget nevettem rajta, folyamatosan csapkodtam a homlokom az emberi hülyeség, a sumákolások, a kiforgatott karakterek és a mérhetetlen demagógia miatt. Borzasztó jól klappol a történet a stílussal és a szerkesztéssel. Azt éreztem, amit minden nagyon jó könyvnél szoktam: hogy lehet ezt így összerakni, így megírni? Csak reménykedem benne, hogy egyszer ezredilyen jól sikerül valamit megfogalmaznom... mindenesetre már beszereztem tőle egy másik könyvet is, kíváncsi vagyok hogyan folytatta ez után.
A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on
A 'Great American Novel' kategóriából ez volt az első olyan olvasmányom, amit én is szívesen könyvelnék el a great novelemnek Amerika helyében. El sem tudom képzelni, mekkora meglepetést okozott ezzel a regénnyel Heller elsőkötetes szerzőként 1961-ben...
Értékelés: 5/5
Idézetek (jó sok:)):
"Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt."
"A virsli, a Brooklyn-híd. Anyuka hamuban sült pogácsája. Ez az, amiért mindenki harcol. De ki harcol a rendes emberekért?"
"– Katonák – kezdte Cargill ezredes Yossarian századában, gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, amelynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak el ezen."
"Yossarian első osztályú bombázótiszt volt, akit visszaminősítettek, mert már rég nem érdekelte, hogy eltalálja-e azt a nyavalyás célt, vagy sem. Elhatározta hogy örökké fog élni, vagy belehal a próbálkozásba, és számára a bevetésnek egyetlen célja volt csak, éspedig az, hogy élve térjen vissza."
"Tudod te, mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik? – ismételte Dunbar Clevingernek. – Ennyit. – Pattintott az ujjával. – Alig egy másodperce, hogy beléptél az egyetem kapuján, a tüdőd tele friss levegővel. Mi vagy most? Vén ember.
– Vén ember? – kérdezte Clevinger meglepetten. – Mit beszélsz?
– Vén ember.
– Nem vagyok vén ember.
– Minden egyes bevetésnél milliméterekre vagy a haláltól. Hát lehetsz ennél vénebb a te korodban? Azelőtt fél perccel léptél be a gimnáziumba. És egy kikapcsolt melltartó annyira volt tőled, mint a Paradicsomba jutás reménye. Csak egy másodperc ötödével azelőtt kölyök voltál, tízhetes vakáción, ami százezer évig tartott, és mégis túl hamar ért véget. Zapp! Ilyen gyorsan rakétáznak el. Mi a fenével, ha nem ilyesmivel akarod az időt lassítani? – Dunbar már-már dühös volt, amikor befejezte.
– Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Clevinger megadó hangon. – Lehet, hogy egy hosszú életet tényleg sok kellemetlen körülménnyel kell megtölteni, ha azt akarjuk, hogy hosszúnak látsszon. De ha így van, kinek kell?
– Nekem – mondta neki Dunbar
– Miért? – kérdezte Clevinger.
– Tudsz jobbat?"
"Vannak, akik középszerűnek születnek, vannak, akik elérik a középszerűséget, és vannak, akik nyögnek a középszerűség lármájában."
"– Csakugyan arra gondol, hogy kimegy a frontra? – kérdezte Wintergreen exőrv.
– Frontra? – Cargill ezredes visszahőkölt. – Á, dehogy, maga teljesen félreértett engem. Persze hogy nem gondoltam arra, hogy a tulajdonképpeni frontra kimenjek, mert az én képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek. Jómagam is leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.
– Jómaga is leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom..."
"Aki már meghalt, annak édes mindegy, hogy ki nyeri meg a háborút."
"A citromszínű bugyit viselő szobalány a harmincas éveit taposta, vidám volt, kövér és engedékeny, puha combjait és rengő farát citromszínű bugyiban hordta, amit akárkinek letolt, aki erre fölszólította. Nyílt, széles arca volt, és ő volt a legerkölcsösebb élő asszony a föld kerekén: mindenkinek lefeküdt, fajra, vallásra, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül, nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát, nem vesztegetve fölöslegesen még azt a pillanatot sem, ami abban a pillanatban, amikor megragadták, arra kellett volna, hogy félretegye a seprűt, a rongyot vagy a portörlőt. Varázsa megközelíthetőségében gyökerezett, mint a Mount Everest, ott állt, és a férfiak, ha rájuk jött, mindig a tetejébe másztak."
"Csodálatos volt. Rájött, hogy szinte bukfenc nélkül lehet beállítani a bűnt erénynek, a rágalmat igazságnak, a tehetetlenséget önmegtartóztatásnak, a pökhendiséget alázatnak, a kizsákmányolást emberségnek, a tolvajlást becsületnek, a gyalázkodást bölcsességnek, az erőszakot hazaszeretetnek, a kegyetlenkedést igazságszolgáltatásnak. Bárki megteheti: nem kell hozzá nagy ész. Csak jellemtelenség."
"Micsoda tetves világ ez! Yossarian eltűnődött, hogy vajon mennyien nyomorognak ezen az éjszakán, még az ő virágzó hazájában is, hányan laknak putriban, hány férj részeg, hány feleséget vernek, hány gyereket szidnak, kínoznak, dobnak utcára. Hány család éhezik olyan ételre, amit nem tud megfizetni? Hány szív szakadt meg? Hány öngyilkosságot követnek el ugyanezen az éjszakán, hányan őrülnek meg? Hány svábbogár és háziúr diadalmaskodik? Hány győztes lesz vesztes, ha jobban megnézzük, hány siker bukás, hány gazdag szegény? Hány nagymenő lesz kismuki? Hány boldog befejezés boldogtalan befejezés? Hány becsületes emberből lesz hazug ember, hány bátorból gyáva, hány hűségesből áruló, hány felmagasztaltból lealjasult, hány bizalmi poszton tündöklő elöljáró adja el a lelkét a hátsó ajtónál olcsó pénzért, és hánynak nem is volt lelke soha? Hány tiszta, egyenes útból lesz piszkos, görbe útvesztő? Hány jó családból rossz család, hány jó emberből rossz ember? Ha minden összeadást és kivonást elvégzünk, nem is marad más, csak a gyerekek, Albert Einstein és talán egy vén hegedűs vagy szobrász valahol a világban."
"– Azt hiszem, szeretnék úgy élni, minta növények, mert akkor nem kellene állandóan fontos dolgokban döntenem.
Sose vegyétek készpénznek, ha azt ígérem, hogy hamarosan beérem magam a blogposztokkal, mert olyankor mindig eltűnök... :) Nem direkt, eskü...
De most megpróbálok visszatérni, mégpedig egy nyúlfarknyi véleménnyel a Fecskék és Fruskákról Arthur Ransome-tól. A könyvet @Wish-től kaptam kölcsön egy NemJAK-alkalomra, amire természetesen nem olvastam el... :D De utólag igen, és nem bántam meg.
A photo posted by Nyilas Timi (@kiscsillag0310) on
Sokaktól hallottam, hogy gyerekkori kedvencük volt a regény. Nekem sajnos anno kimaradt, pedig biztosan szerettem volna. Szerintem jobban, mint most. Így félfelnőtt fejjel voltak benne részek, amik untattak, de mikor még én is bunkerépítő-kalandozó-banditakutató padlócirkáló voltam, biztos le lettem volna nyűgözve. Mit nem adtam volna egy ilyen kalandért a nővéremmel és az unokanővéremmel...
Az én értékelésem 4/5, de érdekel a folytatás és biztosan meg fogom venni a gyerekeimnek. :)
