2014. október 1., szerda

Csillagainkban a hiba

Mindig félve, de kíváncsian kezdek bele könyvekbe, amik körül nagy a felhajtás és a rajongás. De valamilyen beteges vonzalom húz azokhoz a könyvekhez, amelyek fájdalomról, szenvedésről szólnak - nem feltétlen, sőt inkább nem a fizikai értelemben, persze itt az is jelen van, mégsem az a lényeg. Úgyhogy nem gondolkoztam sokáig, mikor Mama azt mondta, válasszak egy könyvet a szülinapomra.

Mostanra jutottam odáig, hogy befejezzem és írni is tudjak róla. A Molyon gondolkodás nélkül kedvenceltem és 5 csillagoztam, lássuk, hogy miért is:

Nem úgy voltam, mint sok, később kedvenccé vált könyvemmel - például Az üvegburával vagy anno A neveletlen hercegnő naplójával -, hogy az első oldalaktól kezdve ittam a szavait és nem bírtam letenni. A végére ez az érzés annál erősebbé vált. Előtte nem nagyon olvastam utána a sztorinak és a filmet sem néztem meg. Annyit tudtam, hogy két rákos tiniről szól, és azt is sejtettem, hogy valamelyikük meg fog halni, és baromi szomorú leszek miatta, de semmi több, így tudtak meglepetések érni a történettel kapcsolatban. De tényleg több ez a könyv, mint egy keserédes szerelmes történet. Vannak érdekes gondolatmenetei az abszolút egyedi és szerethető szereplőknek, néhol olyan mondatokkal, hogy úgy éreztem, mintha valaki szorongatná a gyomromat olvasás közben. 

Könnyű olvasmány a nyelvezete, a hosszúsága és az érdekessége, élvezhetősége miatt, de nehéz és fájdalmas történet. Nemcsak könnyeztem rajta, hanem frankón sírtam. Ilyet legutóbb az Utóirat: Szeretleknél éltem át, azelőtt meg már nem is emlékszem, mikor. És olyat is, hogy ezt feltétlenül el kell majd olvasnom angolul is. Úgyhogy el fogom, kíváncsi leszek, bár nem voltak komolyabb problémáim a fordítással sem. Nem kizárt, hogy magyarul is előveszem majd néhány évente. 

Mindenképp ajánlom mindenkinek, szerintem kevés kivétellel bárkinek maradandó élményt nyújthat.


Ezek pedig a kedvenc idézeteim a könyvből (a spoileresek legalul, jelezve):

"Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket (...)"

"Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bűn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bűnt látja."

"– Mit gondolsz, hány halott volt?
– Mámint hány kitalált ember halt meg ebben a játékfilmben? Nem elég – tréfált.
– Nem, úgy értem, összesen. Mit gondolsz, hány ember halt meg?
– Történetesen tudom a választ erre a kérdésre – felelte. – Hétmilliárd ember él, és úgy kilencvennyolc-milliárd halt meg.
– Ó – mondtam. Azt hittem, hogy mivel a lakosság száma olyan gyorsan nő, többen élnek, mint ahányan meghaltak.
– Minden élőre tizennégy halott jut – mondta. Tovább gördült lefelé a stáblista. Gondolom, hosszú ideig tartott azonosítani ennyi holttestet. A fejem még mindig Augustus vállán pihent.
– Pár éve végeztem némi kutatást – folytatta. – Azon töprengtem, lehet-e mindenkire emlékezni. Ha nagyon szervezettek lennénk és kiosztanánk minden élő emberre bizonyos számú holtat, elegen élnénk-e ahhoz, hogy minden halottra emlékezzünk?
– És?
– Tizennégy halottat mindenki meg tud jegyezni. De mi szervezetlenül gyászolunk, így egy csomóan emlékeznek Shakespeare-re, viszont senki nem emlékszik arra, akihez az ötvenötödik szonettet írta."

"Augustus és én együtt vagyunk a Valószínűtlen Teremtmények Klubjában: mi és a kacsacsőrű emlősök."

"Az a különös a házakban, hogy szinte mindig olyanok, mintha semmi sem történne bennük, noha az életünk javarészt odabent zajlik. Van ennek köze az építészethez?"

"Azt gondoltam, a felnőttség azt jelenti, hogy tudod, miben hiszel, de nem ez a tapasztalatom."

"- Szó szerint Jézus szívében vagyunk – felelte. – Azt hittem, hogy egy templom pincéjében vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk.
– Valakinek szólni kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében."

SPOILER
"Nyolcvan százalék a túlélési arány, és ő pont a húsz százalékba kerül? Baromság. Olyan remek srác volt. Ez hülyeség. Gyűlölöm. Éppen ezért volt kiváltság őt szeretni, ugye?
Bólogattam a pólójának.
– Legalább van valami fogalmad róla, hogyan gondolok rád - mondta.
Az én öregem mindig tudja, mit mondjon."

SPOILER
"– Én sosem akarok ilyet tenni veled – ígértem.
– Ó, én sem bánnám, Hazel Grace. Kiváltság lenne, ha te törnéd össze a szívem."

2014. szeptember 15., hétfő

Cs. I.

Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

2014. szeptember 11., csütörtök

[]

Amikor először írtam neki szerelmes levelet, még nem tudott olvasni, úgyhogy csak nézegette a kesze-kusza kisfiús betűimet és a buta pálcikaembereket meg virágokat, amiket a lap szélére rajzoltam. De szerintem értette. Attól a naptól kezdve kézenfogva jártunk haza az óvodából, majd később az iskolából is.

Volt egy gyönyörű kék ruhája, épp olyan színű, mint a szeme. Egyszer rácsöppent a csokifagyim, mert egy nagy, fényes bogarat követtem a tekintettemmel a homokozóban ahelyett, hogy ettem volna. Már akkor is tökélyre fejlesztette azt a szemöldökráncolást és csücsörítést, amiről tudod, hogy csak műduzzogás és egy pillanat múlva kacagni fog a történteken, mégis lelkiismeret-furdalásod lesz tőle egy kicsit. 

Amikor ő csodálatra méltó tinédzserlány, én pedig pattanásos kamasz lettem, egy pár hétig jobbnak érezte magát annál, hogy mindig velem mutatkozzon, de aztán meggondolta magát, bocsánatot kért, nekem pedig eszem ágában sem volt eljátszani a túlbüszkét, és így már a gimiből is együtt mentünk haza. Néhány hónapos korunktól ismertük egymást, feltétel nélküli és őszinte, természetes, megkérdőjelezhetetlen szeretet volt közöttünk, akkoriban mégis elkezdtem akarni megfelelni neki. Persze minél inkább igyekeztem "jónak" tűnni előtte, annál balszerencsésebb dolgok történtek, és akkor ráncolta a szemöldökét, csücsörítette az ajkait, majd nevetett, csodaszépen nevetett, én meg csak pirultam és gyönyörködtem benne.

Az idő rohant, millió dolgot láttunk, tapasztaltunk, vészeltünk át együtt. A szó legmélyebb értelmében együtt. Még a se veled-se nélküled időszakokat is az egyetem alatt, gondolatban mindig a másikkal voltunk és tudtuk, hogy úgyis az lesz a vége. Aztán egyszercsak ott ültünk megint a homokozó mellett a padon és ugyanúgy a ruhájára csöppent a fagyim, mint sok évvel korábban. Ezúttal nem bogarat tartottam figyelemmel, hanem kisfiunk első játszótéri élményeit. Csetlett, botlott, barátkozott. Amikor lecsöppent a fagyi, ugyanúgy zavarba jöttem, mint kisgyerekként, ő pedig megint csak nevetett rajtam. Közben egy pillanatra sem veszítette szem elől a kicsit, aki szerencsére a ruhakék szemeket örökölte. Azokat a szemeket, amelyeknek soha egy pillanatra sem múlt el a ragyogása, a mosolygása, és amelyeknek a látványával soha nem tudtam betelni.

Életem hátralevő napjainak mindegyikén hiányozni fog nekem, de utána talán majd ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Addig is mindent meg fogok tenni, hogy a fiunk tudja, hogy az édesanyja egy angyal volt, akit Isten a Földre küldött azért, hogy legyen értelme az életemnek, de hamarabb szólította vissza magához, mint arra számítottunk. 

S. M.

004. Kinn felejtettem az érintőképernyős telefont.
Az eső elindított rajta valami zenét.
System of a Down.

2014. szeptember 10., szerda

S. M.

A szeretleken nagyjából azt értem,
hogy hiányzol akkor is,
ha itt vagy.




(hát még mikor nem vagy itt... - a szerk.)

2014. szeptember 9., kedd

R. M.

Októbervégi hexameterek

Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság
s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel,
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszú szakálla alá; nézd; gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk. –
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.




[mert kedvenc.]

[based on true story]

- ugye ezt az egészet nem csak álmodom?
- nem. de ha mégis, akkor ugyanazt álmodjuk, úgyhogy ne félj, nem lesz semmi baj.

[JPS]

úgy beszélek kettőnkről, mintha vicc lenne még gondolni is arra, hogy valaha együtt lehetnénk. pedig én gondolok rá a legtöbbet. rád. sose lesz olyan. de most hozzád menekült a szívem a sok fájdalom elől. szerintem kicsit már te is érzed.

én meg már olyan cigit veszek, amilyet te szívsz.

[sótartó]

legszívesebben csak ülnék egy autóban, a válladra hajtott fejjel, és bámulnék ki az ablakon szótlanul, míg utaznánk. mindegy, hogy hova. 

bárcsak neked is olyan fontos lenne ez az egész, mint nekem. 

és már akkor is rád gondolok, ha sótartót hajtogatok rózsaszín post-itből. elterelted a gondolataim. elrontottam.

[magánpolaroidok]

625. múzsa, te kurva.

024. éjjel úgy rendeztem az árnyékokat az arcodon,
mintha ő lennél.


025. éjjel úgy rendeztem az árnyékokat az arcán,
mintha te lennél.


003. rohadjál meg. <3


322. 175 cm hosszában, 53 széltében.
az hány négyzetcenti szerelem?


439. idilli nihil.


001. csak ültünk, és hallgattuk, ahogyan
- ránk tekintettel elvonulva - ököllel
ütötte a falat.


137. és akkor idejöttél, és egy
határozott tollvonással áthúztad
az addigi életemet.


202. a szerelmes smileyt a macska küldte,
rálépett az érintőképernyőre.
de tetszett neked...


333. kicsit részeg. de tőled vagy a 3 sörtől?
3 sör. az őszinteség mértékegysége.


056. és úgy csinálok, mintha nem lenne alapja.


077. minden sokkal könnyebb, ha valaki másnak fáj.


334. mikor nem tudod, hogy
a sörtől vagy a stressztől hánysz.


017. olyan emlékeim vannak rólad,
amik meg sem történtek.  


227. tele vagyok az illatoddal.


226. nem tudom, hogy ez a te szívverésed vagy az enyém,
csak azt tudom, hogy egyre gyorsul, ahogy
közelebb kerülünk egymáshoz.


009. ilyenkor szokták azt mondani, hogy szeretlek,
de mi még érlelgetjük egy kicsit szánkban. 

[csevegés]

fura dolgokat hoz ki az emberből az internet. meg te is. látom, hogy írtál valakinek, de az én üzenetemet egy egész nap után meg sem nézted. olyan érzés, mintha valami bugyogó savat itattak volna velem. aktív voltál 9 órája. másnak írtál, nekem meg 26 órája nem válaszoltál.

aztán csak a mobilod jelez, hogy elérhető vagy, de mikor újból üzenek, szinte azonnal jön a válasz, hogy dolgozol. de beszélünk. kérdezel és érdeklődsz és örülsz az örömömnek, és velem madarat lehet fogatni. mikor elküldök egy-egy új sort, lesem, mikor nézed már meg. aztán látom, hogy írsz. nevetek magamban, mert tudom, mennyire utálod a mobilod beviteli rendszerét. ezen is sokat nevettünk. "segíteni" helyett "sífutónő", "ne siess" helyett "na siess". "ő" helyett "te". "más" helyett "én". 

kicsikarok egy találkozót, bebeszélem magamnak, hogy úgy tűnt, örülsz neki. elmegyek, és veszek neked ajándékot. majd akkor is bebeszélem. de hátha tényleg örülni fogsz. az egyik legjobb dolog a világon, amikor mosolyog a szemed.

agyrémnek szeretnék öltözni farsangkor, és kellenél a jelmezhez" /SM/

mostanában sokat álmodom rólad. néha csak olyan dolgokat, amik megtörténhetnének vagy akár meg is történtek. jó felidézni őket időről időre. egyfolytában. az öleléseket, a kedves szavakat, amikből bárki kiérezte volna a törődést. én meg pláne, hiszen annyira ki voltam élezve (éhezve?) rá. utána persze még többet akartam ölelni, érezni, szeretni és szeretve lenni.

máskor olyanokat álmodom, amik sosem fognak megtörténni. csókot, azt az érzést és egy ruhát magamnak, amit szeretnél, mert könnyű levenni.

szeretem, ahogy főzöl, de én is imádnék neked vacsorát készíteni, mire hazaérsz a munkából. ha éjfélkor, akkor éjfélkor. ehetnénk a kanapén és nézhetnénk rajzfilmet hajnalig. most azt mondom, sosem akarnék elaludni egy ilyen este után, de biztos, hogy azt is imádnám veled. hozzád simulva, te átölelnéd a derekam... erről még csak ébren álmodtam. mikor nem tudtam aludni, mert féltem, úgy nyugtattam meg magam, hogy ezt elképzeltem. 

nehéz nem gondolni rád úgy, hogy lépten-nyomon felfedezem egy-egy hajszáladat a ruhámon. vajon én eszedbe jutok majd, ha felébredsz reggel, és egy szőke hajszálba botlasz? fog az jelenteni bármit is? vagy amikor megeszed a csokit, amit tőlem kaptál, gondolsz-e rám, vagy csak a tévét nézed majd?

néha az illatodat is érezni vélem, de ezt már lehet, hogy csak beképzelem. pszichés, mondanád. látod, mennyi pszichés tünetet produkálok tőled? mit nem adnék, ha itt lennél... hát még ha mindezt gondolkodás nélkül elmondhatnám neked. könnyebb lenne a lelkem. hiányzol.

[nem maradtak]

lefeküdtem mellé, felé fordítottam a fejem. már aludt. furán vetődtek az árnyékok az arcára, egy pillanatra el is hittem, hogy te szuszogsz a jobbomon, a te mellkasodra hajtom a fejem mindjárt és melletted képzelhetem el a jövőm. én akartam lenni neked a második esély az élettől, én akartam megszülni neked azt a kislányt, akiről beszélgettünk. persze csak viccelődtünk akkor is, mint általában, sőt mindig. alig tudtam rólad valami lényegeset, amit mégis, annak a nagy részét sem tőled. ezt egy kicsit bántam, de mi csak poénkodni és nevetni tudtunk együtt. mégis olyan sokat adtál nekem érzelmileg, hogy mikor rájöttem, szinte arcul csapott a felismerés. azóta akkor jó nevetni, ha te nevettetsz meg és semmi nem köt le igazán, ha nem tudom hozzád kötni. még egy dal sem, ami nem erről az érzésről szól. 

tudod, mi a vicces? nem is nevezném szerelemnek ezt az egyszerre frissítően jóleső és belémhasítva fájó érzést, amivel rád gondolok. egyszerűen csak szeretnék veled lenni. mindig jobban, mint ahol éppen vagyok. egymásnak dőlve nevetni. fáradtan a válladon pihenni, mint akkor egyszer. a szemedbe nézni, nyomni két puszit az arcodra, és jó szorosan átölelni hosszú percekre. bármikor, amikor jól esne. bármikor jól esne. aztán a szemedbe néznék, imádom, ahogy nevetsz. percekig elnézegetném. ülnék bárhol, és néznék a távolba bármeddig, ha közben átkarolnád a vállam. ha megsimogatnád a karom úgy, mint amikor olyan fáradt voltam és te voltál az egyetlen mentsváram, örökre úgy maradnék veled. szinte látom magam előtt, és már ettől is majdnem megnyugszom.
nem maradtak szavak.