Viszonylag sok könyv fut át pillanatok alatt az agyamon, ha megkérdezik, melyik a kedvencem. Ha viszont egyetlen egyet kell mondani, A két Lottit szoktam. Az otthon látott példán túl ennek a könyvnek és a negyedikes magyartanítónénimnek köszönhetem azt, hogy beleszerettem az irodalomba. Ez volt az első olyan regény, amit nem bírtam letenni. Az első olyan, amit amint befejeztem, kezdtem elölről. Ez volt az első kedvenc könyvem. Enélkül a többit talán sosem olvastam volna el.
A NemJAK könyvklubnak köszönhetően újra elővettem a nagymamámtól kapott, sárga, pöttyös borítós könyvet. Ugyanúgy élveztem, mint a korábbi, körülbelül tucatnyi olvasás során. Az elmúlt tíz évben nemigen forgattam, így viszont voltak részek, amik már nem annyira rémlettek. De ennek még örültem is kicsit, jó volt újra újdonságként megélni ezt a rövidke, de elbűvölően szerethető történetet.
Másrészről azért vannak olyan mélységek a regény szövegében, amihez fel kell nőni. Gyerekként nem gondolkoztam annyit a szülők indítékain, érzésein és eszembe sem jutott ítélkezni a döntéseik felett. Akkor például még azt sem tudtam, milyen féltékeny nőnek lenni. Amik tíz éve még töltelékszövegnek tűntek és csak átfutottam rajtuk, most már a könyv legmegragadóbb momentumaivá váltak. Egészen öregnek érzem magam ettől... :)
(Egyébként meg mindig szerettem volna egy ikertestvért.)
Értékelés: 5/5 (természetesen)
Idézetek:
"Ám a főzés sajátos dolog. Az elszántság ahhoz elég tán, hogy az ember levesse magát egy
magas toronyból. De húslevest főzni metélttel, ahhoz több kell."
"– A helyzet nem mentes némi csiklandósságtól, ugyebár? Az egyik lakásban ül egy nő, akivel már, a másikban egy, akivel még nem vagy összeházasodva!
A férfi dühbe gurul.
- Egész csomó lakásban ülnek olyan nők, akikkel még nem vagyok összeházasodva!
