[nem maradtak]

lefeküdtem mellé, felé fordítottam a fejem. már aludt. furán vetődtek az árnyékok az arcára, egy pillanatra el is hittem, hogy te szuszogsz a jobbomon, a te mellkasodra hajtom a fejem mindjárt és melletted képzelhetem el a jövőm. én akartam lenni neked a második esély az élettől, én akartam megszülni neked azt a kislányt, akiről beszélgettünk. persze csak viccelődtünk akkor is, mint általában, sőt mindig. alig tudtam rólad valami lényegeset, amit mégis, annak a nagy részét sem tőled. ezt egy kicsit bántam, de mi csak poénkodni és nevetni tudtunk együtt. mégis olyan sokat adtál nekem érzelmileg, hogy mikor rájöttem, szinte arcul csapott a felismerés. azóta akkor jó nevetni, ha te nevettetsz meg és semmi nem köt le igazán, ha nem tudom hozzád kötni. még egy dal sem, ami nem erről az érzésről szól. 

tudod, mi a vicces? nem is nevezném szerelemnek ezt az egyszerre frissítően jóleső és belémhasítva fájó érzést, amivel rád gondolok. egyszerűen csak szeretnék veled lenni. mindig jobban, mint ahol éppen vagyok. egymásnak dőlve nevetni. fáradtan a válladon pihenni, mint akkor egyszer. a szemedbe nézni, nyomni két puszit az arcodra, és jó szorosan átölelni hosszú percekre. bármikor, amikor jól esne. bármikor jól esne. aztán a szemedbe néznék, imádom, ahogy nevetsz. percekig elnézegetném. ülnék bárhol, és néznék a távolba bármeddig, ha közben átkarolnád a vállam. ha megsimogatnád a karom úgy, mint amikor olyan fáradt voltam és te voltál az egyetlen mentsváram, örökre úgy maradnék veled. szinte látom magam előtt, és már ettől is majdnem megnyugszom.
nem maradtak szavak.