[]

Amikor először írtam neki szerelmes levelet, még nem tudott olvasni, úgyhogy csak nézegette a kesze-kusza kisfiús betűimet és a buta pálcikaembereket meg virágokat, amiket a lap szélére rajzoltam. De szerintem értette. Attól a naptól kezdve kézenfogva jártunk haza az óvodából, majd később az iskolából is.

Volt egy gyönyörű kék ruhája, épp olyan színű, mint a szeme. Egyszer rácsöppent a csokifagyim, mert egy nagy, fényes bogarat követtem a tekintettemmel a homokozóban ahelyett, hogy ettem volna. Már akkor is tökélyre fejlesztette azt a szemöldökráncolást és csücsörítést, amiről tudod, hogy csak műduzzogás és egy pillanat múlva kacagni fog a történteken, mégis lelkiismeret-furdalásod lesz tőle egy kicsit. 

Amikor ő csodálatra méltó tinédzserlány, én pedig pattanásos kamasz lettem, egy pár hétig jobbnak érezte magát annál, hogy mindig velem mutatkozzon, de aztán meggondolta magát, bocsánatot kért, nekem pedig eszem ágában sem volt eljátszani a túlbüszkét, és így már a gimiből is együtt mentünk haza. Néhány hónapos korunktól ismertük egymást, feltétel nélküli és őszinte, természetes, megkérdőjelezhetetlen szeretet volt közöttünk, akkoriban mégis elkezdtem akarni megfelelni neki. Persze minél inkább igyekeztem "jónak" tűnni előtte, annál balszerencsésebb dolgok történtek, és akkor ráncolta a szemöldökét, csücsörítette az ajkait, majd nevetett, csodaszépen nevetett, én meg csak pirultam és gyönyörködtem benne.

Az idő rohant, millió dolgot láttunk, tapasztaltunk, vészeltünk át együtt. A szó legmélyebb értelmében együtt. Még a se veled-se nélküled időszakokat is az egyetem alatt, gondolatban mindig a másikkal voltunk és tudtuk, hogy úgyis az lesz a vége. Aztán egyszercsak ott ültünk megint a homokozó mellett a padon és ugyanúgy a ruhájára csöppent a fagyim, mint sok évvel korábban. Ezúttal nem bogarat tartottam figyelemmel, hanem kisfiunk első játszótéri élményeit. Csetlett, botlott, barátkozott. Amikor lecsöppent a fagyi, ugyanúgy zavarba jöttem, mint kisgyerekként, ő pedig megint csak nevetett rajtam. Közben egy pillanatra sem veszítette szem elől a kicsit, aki szerencsére a ruhakék szemeket örökölte. Azokat a szemeket, amelyeknek soha egy pillanatra sem múlt el a ragyogása, a mosolygása, és amelyeknek a látványával soha nem tudtam betelni.

Életem hátralevő napjainak mindegyikén hiányozni fog nekem, de utána talán majd ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Addig is mindent meg fogok tenni, hogy a fiunk tudja, hogy az édesanyja egy angyal volt, akit Isten a Földre küldött azért, hogy legyen értelme az életemnek, de hamarabb szólította vissza magához, mint arra számítottunk.